A soha viszont nem látásra, vagy mégis?

Mikor Ősszel a falevél le hull az ágról, ezzel elválva attól aki teremtette, én is olyan könnyűnek és szabadnak éreztem magam azon a reggelen. Probáltam nem gondolni semmire, csak merengeni és bambulni magam elé, így volt jó. De persze a telefonom ébresztője mindent tönkre tett.. 7.00 Ideje ébredni, vagy pedig elkésem. Jobbnak gondoltam nem kijátszani mégegyszer az " Elnézést el aludtam " kártyát, hiszen szemtelenül sokszor váltottam ki és húztam ki magam vele szorult helyzetemből. Így neki láttam a reggeli teendőimnek, szerencsére a táskámhoz hozzá sem kellett nyúlnom, hiszen tegnap este be pakoltam a mai dolgaimat, ilyenkor áldottam is érte magam, hogy legalább ezzel nem kell foglalkoznom. Fürdés,Öltözés,Fogmosás,Reggeli és a szokásos reggeli teendők amiket egy áltag ember csinál. Csakhogy én nem voltam egy általagos ember. 

Mikor már indulásra készen álltam az ajtóban és már csak a kocsi kulcs után matattam a kis tálkában, Anya még utánam sietett.

- Drágám a tízóraidat itt ne felejtsd! 

- Basszus, tényleg! Köszi Anya! Szeretlek.

Azzal egy csókot nyomtam ÉdesAnya homlokára és neki indultam a világnak. Vagyis inkább csak szerettem volna, természetesen Iskolába mentem, szerettem oda járni bár néha inkább másfelé kanyarodtam volna.. 

Amikor oda értem természetesen a parkoló helyemet megint el foglalták, az a hülye Helen, egyszer biztosan megleckéztetem. Hangos morgolódással kerestem jó pár méterrel odébb egy helyet, le parkoltam és siettem is mielött tényleg elkésem. 

A folyosón össze futottam Jessicával és Dominikkel, akik látták rajtam hogy kissé (nagyon) dühöngök magamban.

- Mi a baj Dalma, ki idegesített fel ilyen korán? Vagy ballábbal keltél fel? - kérdezte Jess.

- Áhh, nem dehogy. A reggel mese szépen indult még lustálkodni is tudtam, csak az az ostoba Helen megint el álta a helyem, és gyalogolhattam a parkoló másik végéből.

- Ennél nagyobb bajod sose legyen - nevetett Dom.

- Köszi a jó kívánságot, de ez most nekem így reggel elég rosszul jött ki.

- Miért mi a baj még? - kérdezte Jess, már kissé aggódobb hangon.

- Ja nem, semmi más nincsen, csak zsinorban már vagy 10.szerre foglalja el és esküszöm nem hagyom mostmár szó nélkül. 

- Hagyd a csudába, menj be az Igazgatónőhöz és irattasd oda a neved, neked biztosan kivételt tesz.- Mondta Dominik bologatva széles mosolyal a száján.

Végülis igaza volt, velem biztosan kivételt tesz a Dilinéni, hiszen a Nagymamám volt az, aki nem csak hogy az Igazgatónő szerepet töltötte be az iskolában, hanem ő hozta létre és tette eszméletlenül gyönyörűvé sok munkával és erőfeszítéssel. 

Még mielött tovább indulunk ezzel a kis történettel, el kell mondjam amit még meg sem említettem. Ez nem egy akármilyen iskola, ez a West Earl Magic High School volt, ahol olyan gyerekek tanultak, akik valamilyen erővel születtek a mi kis világunkra. Volt aki jövőbe látott, volt aki tudta mozgatni a tárgyakat, volt aki gondolatot olvasott, pont úgy mint az elcsépelt Tini filmekben, csak hogy ez itt más volt, itt mindenkinek meg kellett tanulnia uralni azt az erőt amit kapott, vagy az életével fizet érte. Ez nem holmi olyasmi hely ami csak azért jött létre mert van egy gonosz ellenség ami ellen küzdeni kell. Ez egy békésnek mondható környék ami persze néha gondos bajos, de nem olyan mint a tündérmesék. Itt nem mindig Happy End a vége. Édesapámon mind az öt elemmel tudott bírni, gondolat olvasó, jövőbe látó, és tárgy mozgató is volt egyben. Úgyan megtanulta kezelni ezeket a képességeket, de volt egy Sara nevű nő aki történetesen Apa huga volt, aki nem kapott az élettől különleges erőt, Amikor 5 éves voltam Sara megelégelte hogy Apa minden erővel bír és pont neki nem jutott egysem, győzőtt az írígység, és törbe csalta. És nem volt többé.

El indultam mérgemben az Igazgatói Iroda felé, kopogtam majd bebocsájtásra vártam. 

- Tessék! - mondta Rose Nagyi.

- Jóreggelt Nagyi, vagyis Jensen Igazgatónő! 

- Dalma! Drága kisunokám, hányszor mondtam már hogy ne hívj így, rendben az Igazgató vagyok, de tőled nem várom el hogy így hívj! 

- Tudom Nagyi, csak gondltam ha már ilyen korán be kopogok akkor már hivatalos leszek. - vihorásztam le huppanva az asztala elött lévő egyik fotelbe. 

- Na Drágám, minek köszönhetem a látogatásod? 

- Nagyi, van egy problémám, ki néztem magamnak egy parkoló helyet, és Helen mindig oda parkol, szerintem már direkt csinálja, az az egy szerencséje hogy nem hagysználhatom ellene az erőmet mert már biztos békává változtattam volna..! És az lenne a kérdésem, hogy nem e lehetne, hogy saját névre szóló parkolót kapjak? - Néztem rá olyan csillogó szemekkel és cuki pofival, amilyennel akkor szoktam mikor nagyon akarok valamit, és általában be is szokott válni. 

- Hmm, ezzel csak egy baj van Dalma, hogy nemet kell rá mondjak.

- De hát miért??! - Háborodtam fel egyből. 

- Azért, mert hiába vagy az unokám, és hiába szeretlek mindennél jobban, nem kivételezhetek veled ennyire. Minden apró, piti kis dolgodat elsimitom, és bármi panasz van rád próbálom elnézni. De nagyon sajnálom, ilyen extra kérelmeket nem tudok teljesíteni, ennyi erővel mindenkinek lehetne névre szóló helye, még annak is aki busszal jár. Joga lenne rá, de a feltételek nem adottak Kincsem, és ezt meg kell értened. Van egy sokkal jobb ötletem arra, hogy vissza szerezd a helyedet.- mondta mosolyogva.

- Mi az ? Milyen ötlet? - mondtam fel csillanó szemekkel, és vártam hátha valami jó ötletet ad arra, hogy Helent meg leckéztessem. 

- Kelj fel elöbb, és gyere be elöbb iskolába Helen elött, és akkor nem lesz ilyen problémád! 

- Nagyi! De hát én...

- Nincs de hát én! Sajnálom Dalma, nem tudok meg oldást a problémádra, és most menj órára! 

- Jolvan. Köszi Nagyi a semmit.

- Jó tanulást Csillagom! 

Azzal kirohantam és be csaptam magam mögött az ajtót. Nem vártam hogy Nagyi megoldást találjon a problémámra,  azt meg végképp nem hogy meg oldja helyettem csak valamivel több segítséget szerettem volna. De úgy néz ki magamnak kell meg oldani ezt is, mint mostanában mindent. 

Mióta betöltöttem a 24 - at azóta egyre több dologgal hagynak egyedül meg birkozni, persze ez nem baj, csak mikor el akadok el kelne a segítség. 

Az órák csak teltek, teltek, és teltek... Dominik megint elment Josh-al és Mártával a partra hullámlovagolni. Én pedig Jessicában reménykedtem hogy valami programot talál ki kettönknek délutánra. De legnagyobb meglepetésemre hirtelen neki is dolga akadt. Nagyszerű! Megint egyedül maradtam délután, és végig unom a napot. 

Elindultam haza felé, és miközben azon gondolkotam mivel üssem el az időt. Gondoltam egyet és fel mentem a Halál Sziklához, azért hívták így ezt a helyet mert a régi nagy öregek nem szerették, ha a gyerekek arra felé játszottak, mert igaz biztosítva van, de veszélyes is egyben, mivel az egész egy szakadék, ahonnan a fiatalok szoktak a tengerbe ugrani, szórakozásból. volt egy eset amiután viszont fel hagytak ezzel a Hobbival. Tomy Helmetnek hívták azt a 21 éves srácot aki ki ment egyedül, a legfelső fokról majd ő meg mutatja ki a bátor... Ám mikor el rugszkodott a sziklából le tört egy darab és Tomy a sziklaszírtre esett... Azóta nem nagyon jár ki oda senki. Csak talán egy két ember aki vagy Tomyra emlékezik ott fenn, vagy olyanok mint például én, akik gondolkodni mennek ki.  Ahogy oda értem láttam, hogy nincs kinn senki, így kiültem a szikla szélére és csak meregtem és bambultam magam elé onnan ahonnan reggel abba hagytam. Jó volt a semmit tevésnek ez a formája, a tenger látványa igen csak szép képet mutatott a világunkról. Általában békés, viszont ha vihar támad a akkor veszélyes. Az ilyen vihart probálta mindenki el kerülni, inkább mindenki türtőztette magát. Senki nem vágyott e fajta viharra. Bár mindenki tudta egyszer el jön, lehet holnap, jövőhéten, vagy 10- 100 év mulva. Az ég szürkés kék volt, a tenger türkíz színű, néhol sötét kék foltok, fent madarak feküdtek rá a szélre. Olyan szabadnak és gondtalannak látszanak, mindig is irigyeltem őket.

Aztán a hátam mögül egy kocsit hallottam meg állni. Hátra néztem, a kocsi ismerős volt, ében fekete BMW, XCV-123. Tudtam ki ő, bár pont őt nem vártam ide.

- Hát te mit keresel itt? - Kérdeztem meg lepetten.

- Neked is Szia Dalma, láttalak a városban, és hogy erre felé jöttél, gondoltam beszélgethetnénk. - mondta Cristian.

Cristian Marsol, ő volt az az ember akit talán az életembe sosem akartam vissza kapni. Pár éve amikor 20 lehettem akkor halálosan szerelmesek voltunk egymásba. Ám ő egy másik iskolába ment ahol a kapott képességünket rossz dolgokra használják, és ő ebben partner volt. Sosem volt egy angyal, de akkor pont ez tetszett benne. 2 évig boldogítottuk egymást, jóban rosszban egymás mellett mint  egy nyálas love sztoriban, sülve főve együtt tényleg. Mikor elment meg igérte, hogy együtt maradunk. Rá egy hétre pedig kaptam tőle egy levelet, hogy sosem szeretett és csak egy strigula voltam, ehhez a levélhez melékelt egy képet, amin egy szőke macával látható. Cime: Az Igazi Szerelmem. Akkor az elég nagy pofon volt az élettől, de fel álltam és már nem is emlékszem rá mennyire fájt az akkor. 

- Én nem akarok veled beszélni- mondtam nyugodt mégis mogorva hangon. - hagyj békén.
- Nem hittem, hogy ilyen fogadtatásban lesz részem...
- Talán azt vártad, hogy örömködve a nyakadba ugrok? 
- Hát valami olyasmit, hiszen nem váltunk el haraggal úgy tudom...
- Haraggal? Háhá, vicces vagy ! - mondtam nevetést színlelve és vissza fordultam a tenger felé. Probáltam nem tudomást venni róla, de aztán le ült mellém.
- Hogy vagy? - kérdezte kicsit idegesen.
- Köszönöm szépen, nagyon jól meg vagyok. 
- Értem, és a suli? Hogy megy? 
- Most tényleg az miatt jöttél utánam mert ez érdekel? - Csattantam fel végül.
- Érdekel mi van veled...
- Ne érdekeljen, én már tovább léptem tedd ezt te is. - azzal el indultam a kocsim felé. Utánam jött.
- Ne Dalma várj már! - és meg fogta a karom. 
- Ne érj hozzám! - Rántottam el a kezem a szorításból. - Mert különben olyat teszek amit a végén meg bánok. Hagyj békén.
Azzal be száltam a kocsiba és ő a le húzott ablakon még behajolt.
- Tudod nem ilyen lányra emlékeztem.- mondta kicsit sajnálkozva.
- Tudod én meg emlékszem a szőke macára a képen. - kacsintottam rá, majd gázt adtam és elhajtottam, jó nagy por felhőt hagyva magam után.

Kicsit ideges lettem, hogy Cristian megint a városban van. Mi a fenét keres ez itt? Még iskola időszak van, nem értem... Aztán egészen más felé terelődtek.
Azt a délutánt rém unalmasnak állítottam be előre, még is furcsábbnál furcsább dolgok történtek